A világnak ugrásszerűen emelkedő vízhiánnyal muszáj küzdenie. Egyes száraz körzetekben, mint például a Közel-Keleten, a eredeti vízellátás nem elégséges. Ezeken a területeken a vízprobléma egyik eszközét a víztisztító és a tengervíz sótalanítása jelenti. Az egyik sókivonó procedúra már az i.e. 4. századtól ismert, ahogy Arisztotelész rájött, hogy ha a sós folyadékot megfőzik, akkor a magasba szálló gőz maga mögött hagyja a sót. A kondenzáló vízgőzből kinyert folyadék már sótól szabad.
A legalapfokúbb sótalanító gép a lepárló, amiben a folyadékot felfőzik, a kialakuló gőz pedig kondenzálódik. Kezdetleges napenergiával dolgozó lepárlót van mód formálni, ha sós itallal teli medence fölé üvegkupolát húznak. A innivaló a nap miatt felforr, vízgőzzé alakul, majd lecsapódik az üvegen, s lefut annak oldalán a búra szélén létesített vízelvezető csatornákba. Egy 1 nm-es lapárló naponta nagyjából 5 l tiszta italt nyújt.
Ahhoz, hogy elégséges adagú innivaló képződjön, ennél jóval óriásibb víztisztítóra van szükség. A vizet mindenekelőtt légköri forráspontja fölé forrósítják, de nem forr fel, mert a melegítés nyomás alatt álló, csukott térben játszódik le. A innivaló erről a területről egy csekélyebb nyomású területre csurog, ahol egy adagja mindjárt párává alakul. A termelődő gőz érintkezésbe lép a becsorgó hűvös sós vizet tartalmazó csővezetékkel, és kondenzálódik. Az eredeti kamrában el nem gőzölgött forró tengervíz egy árnyalatnyit kisebb feszültségű részbe csorog, ahol pár pillanaton belül több mennyiség gőzölődik el belőle, s a köd újra lecsapódik.
Frissebb víztisztító művelet az ún. fordított ozmózis, amely borsosabb, ezzel szemben eredményesebb, mint az egyensúlyi desztilláció. Szintetikus anyagból előállított hártyafalakon olyannyira apró-cseprő lyukak vannak, amik a vízmolekulák befogadására megfelelően nagyméretűek, de a sót visszafogják. A cső idomú hártyafalak közé feszültség alatt engedik be a sós vizet. A sótól mentes víz cseppek formájában a cső külszíni szélén megy el. A világ egyik legóriásibb, a fordított ozmózis alapján működő sólepárló telepét Bahreinben alapították. A telep egy nap alatt több, mint 54 millió liter édes folyadékot állít elő.
Mivel szakadatlanül több csapadékhiányos vidék kerül művelés alá és szerveződik át lakott hellyé, a sómentesítés iránti szükség is egyre növekedik. A sótól szabad ital viszont drága, ezért egyedül ivóvízként, ipari vízként és sok pénzbe kerül mezőgazdasági növények öntözésére veszik igénybe.
